2009. szeptemberében egy olyan dolog ’történt velem’, ami hirtelen, és erőteljesen változtatta meg az addigi életemet. A metál zenét hallgató, feketébe öltöző, okos, de eléggé lázadó egyetemista építész lányból egyik napról a másikra egy kórházi ágyon fekvő, összezavarodott és nagyon félő ’valaki’ lettem.
Akkor még nem tudtam azt, amit most tudok:
Hogy milyen fontos és szükséges történés volt ez az életemben ahhoz, hogy a múltbéli dolgok terhe alól fellélegezzek, és hogy lépésről-lépésre elkezdjek egy teljesen új életet élni. Egy olyan életet, amiben béke, tudatosság, szeret és hála van jelen és amiben kibontakozik előttem az a csoda, amit Életnek hívunk.
Minden nap, minden pillanat, minden tapasztalás egy tágabb nézőpontból bennünket szolgál.
A változást elindító esemény
Számomra a nagy változás – aminek hatására aztán megváltozott az egész életem – az volt, hogy:
2009. szeptember 13-án, egy vasárnapi napon kilyukadt a bal tüdőm és a Nagykanizsai kórház intenzív osztályára kerültem. Ekkor 23 éves voltam.
Amikor ezt meséltem valakinek az évek során, rögtön jött a kérdés, hogy: „Úristen, hogyan történt?”
Most, ennyi év távlatából érzem, hogy a „Hogyan?” valójában nem lényeges. Több dolog együtt állása és egy “véletlen baleset” volt szükséges hozzá, hogy megtörténjen.
Ami szerintem ennél izgalmasabb, hogy a történések hatására hamarosan elkezdtem összefüggéseiben látni az életemet, és képessé válni a változtatásra. Persze akkor azt, hogy mennyi pozitív hozadéka lesz a dolognak még nem tudtam, sőt, azt hittem, hogy lehet, hogy véget ér az életem.
Az életemet korábban meghatározó érzések
2009-ben és az addigi tini és ’felnőtt’ életemben sokszor érzetem magam feszültnek, szomorúnak, csalódottnak, kétségbeesettnek és sokszor éreztem magam egyedül. Szeretetre, közelségre, figyelemre és elfogadásra vágytam…és arra, hogy mások megértsenek.
Legbelül végtelen küzdelmet éltem át, azért, hogy valahogy… igazából bárhogy megértessem magam. A szeretetet és a biztonság érzését a párkapcsolataimon keresztül próbáltam ’megkapni’, de előbb- utóbb ismét azt éreztem, hogy „mérhetetlenül hiányzik valaki, vagy valami”. Akkor még nem tudtam, hogy mi is ez.
Visszatekintve érthető számomra, hogy mit miért éreztem és az is, hogy a változás ezen a ponton mennyire szükségessé vált, ahhoz, hogy megértésért folytatott küzdelemből szó szerint fellélegezhessek.
A kórházi ’beavatkozás’
A kórházi beavatkozás előtt nem sejtettem, hogy hogyan is fog ez az egész történés hatni rám, és mi történik a testemmel és a lelkemmel. Mivel mikor bekerültem nem éreztem annyira rosszul magam azt hittem hamar meggyógyulok (akár pár nap alatt), aztán mehetek is haza és rövid időn belül folytatódik tovább az életem úgy, ahogyan addig. Hát nem így volt.
Jöttek ugyanis a valós tapasztalások.
A vasárnap éjszakát a kivizsgálások után – még beavatkozás nélkül – az orvosok javaslatára a kórházban töltöttem, abban a reményben, hogy reggelre esetleg javul az állapotom. Hétfő reggelre viszont egyre erősebben fájt a bal vállam, ahova kisugárzott a fájdalom, ezért rögtön átszállítottak az Intenzív osztályra.
Kaptam 1 külön szobát és már jöttek is az orvosok és ápolók. Olyan gyorsan történtek az események… rövid időn belül kaptam helyi érzéstelenítőt, fájdalomcsillapítót és elvégezték a szükséges beavatkozást, ami az életem megmentését célozta.
Hirtelen, azon kaptam magam, hogy nem bírom felfogni, hogy ’az történik, ami’, és hogy „mindez velem történik”.
A gondolatok szintjén ilyesmik ismétlődtek bennem:
„Ez valóban Én lennék? Én vagyok itt? Az lehetetlen… És mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha MOST meghalok?”
Egyszerre figyeltem meg a dolgokat, mintha ’egy moziban ülnék’, és egyszerre féltem és éreztem a fájdalmat a testemben.
Egyik napról a másikra ott feküdtem egy kórházi ágyon, egy takaróval félig betakarva és egy géphez kötve. Nagyon fájt és nagyon féltem…az első napokban pedig ez a félelem uralkodott rajtam.
A segítő emlék: MEG-GYÓ-GYU-LOK
Talán a 2. napon, ahogy ott feküdtem eszembe jutott valami:
Valamikor korábban a Fókusz című műsorban láttam 1 riportot egy nővel, aki úgy gyógyult meg a rákból, hogy elkezdte írni egy füzetbe, hogy „Meggyógyulok”. Ezt nagyon-nagyon sokszor újra és újra leírta. És meggyógyult.
Ahogy ez a történet eszembe jutott rögtön megkértem telefonon Anyukámat, hogy hozzon be nekem egy füzetet meg egy tollat a kórházba. Ő pedig hozott is.
A jobb kezem szabadon volt, és hát nem sok dologra voltam képes, de írni igen.
Visszatekintve érzem, hogy akkor és ott a fájdalmak közt választhattam, hogy mire fókuszálok: A Félelemre vagy arra a gondlatra, hogy „Meggyógyulok”.
És én a ’Meggyógyulok’ gondolatát választottam. Szerintem ez a döntés tényleg életmentő volt számomra, ugyanis a gondolatok és érzések szintjén ekkor kezdtem áthangolni magam a félelemről a szeretetre és a gyógyulásra.
Írtam és írtam és írtam. Amikor a legjobban fájt sírtam és közben mosolygós fejecskéket rajzoltam.
Íme a füzetemből pár oldal:
(A kórházi bentlétem alatt közel 4000-szer írtam le a ’Meggyógyulok’ szót.)
Az állapotomban történt pozitív változás
A változás hamarabb jött, mint gondoltam. Helyesebben igazából nem is gondoltam arra, hogy mikor lesz változás, csak az a gondolat volt a fejemben, hogy MEG-GYÓ-GYU-LOK.
Ha elkezdtem félni, újra írni kezdtem.
Valamikor a hét közepén egy újabb, az előzőhöz hasonló beavatkozás vált szükségessé. Ez is nagyon fájt, de azt hiszem ez indította el azt, hogy végre elkezdtem jobban levegőt kapni és éreztem, hogy csökken a nyomás, és hogy jó irányba alakulnak a dolgok.
4 nap után el is jött az első alkalom, hogy délután ellazulva aludtam 1-2 órát és kis időre fájdalom nélkül voltam. Ez az alvás és utána az ébredés olyan békés volt, mintha a Mennyországban jártam volna.
Életem legjobb ébredése volt. Békés, szeretetteljes állapot, egyszerűen könnyű volt létezni. Nem fájt semmim.
Innentől napról napra jobban lettem, egyre könnyebb volt levegőt venni, az étvágyam is jobb lett. Már az ágyban is jobban fel tudtam ülni. A füzetembe pedig továbbra is írtam.
Az utolsó nap a kórházban
Eljött a vasárnap, szeptember 21-e. Ekkor 1 hete voltam bent. Mivel a szombati eredményeim jók lettek, vasárnap újabb mellkasröntgenre került sor. Ennek az eredményétől függött, hogy hazamehetek e. Emlékszem mikor vártam az eredményre…egyedül voltam a szobában, és arra gondoltam: „Mehetek vagy maradnom kell?! Mehetek vagy maradnom kell?!…”
Aztán jött a doki, és valami ilyesmit mondott:
„Minden rendben a felvételeken, hazaengedjük.”
Alig hittem el. De igen, így volt. Ez volt az a mondat, amire akkor a világon a legjobban vágytam. Hazamehettem, ki a kórházból…WOW…
1 hét az életünkben hamar eltelik, sőt, elröppen. 1 hét egy kórházban, az intenzív osztályon olyan volt számomra, mint 1 hónap.
Más kérdés, hogy 1 hét fekvés és stressz után nagyon erőtlen voltam. Apukám jött értem, és a kijáratig azt hiszem tolókocsiban toltak ki, onnét pedig kis lépésekkel kitotyogtam a kórház árnyékából a napsütésre.
Annyira boldog voltam, hogy süt rám a Nap…most is emlékszem a napsugarak melegére és arra, hogy mennyire örültem, hogy újra érezhetem őket a bőrömön. Azt hiszem ekkor éreztem azt, hogy:
„Ezt tényleg túléltem, a világ odakint nem szűnt meg létezni és folytatódhat az életem”.
Az életem valóban folytatódott, de egy teljesen új irányt vett, mint korábban. Arról, hogy milyen események és megélések következtek ezután a RESTART: Életem új fejezete című posztomban írok tovább.
Szeretek élni.
Örülök, hogy létezem és köszönöm az életemet.
Ha úgy érzed, hogy tetszett, amit olvastál, akkor nagyon örülök neki, ha kedveled vagy esetleg megosztod.
