Ebben a cikkben egy olyan felismerésről írok, amit egy önismereti csoportos társamnak köszönhetően élhettem át. Annyira megmaradt bennem, hogy azóta elmeséltem pár barátomnak is, és mesélés közben azt éreztem, hogy ez valami igazán lényegi dolog, közben pedig jólesően borsózott a bőröm.
Mielőtt leírom, előtte őszinte, szívből jövő hálámat szeretném kifejezni Lizinek, akiről ebben a cikkben szó esik. Olyan hálát érzek iránta, amit az ember a barátja, segítője, tanítója és teljesen egyenlő társa felé érez. Mélyebb ez a szavaknál, mert nem kevesebbhez segített hozzá, mint ahhoz, hogy az ő életén keresztül megfigyelhessem:
Hogyan is hozzuk létre mi magunk azokat az ismétlődő helyzeteket, amikben a legfájóbb pontjaink kerülnek újra és újra átélésre. Mindezt a látszólagos körülményektől függetlenül, csupán azzal tesszük, hogy mire irányítjuk a figyelmünket.
Ahol a figyelmed van, ott vagy Te. Neked min van a figyelmed?
Az előzmények
2018. októbere óta egy új önismereti csoportba járok. A csoportalkalmak havi gyakorisággal vannak, és a két alkalom közötti 1 hónapra egyéni és páros feladatokat is kapunk. A páros feladathoz novemberre a társam Lizi lett. A havi otthoni önismereti ’munka’ része, hogy tartsuk a kapcsolatot a társunkkal, azaz, hogy az érzéseinket és megéléseinket is megosszuk egymással.
Egyik nap Messengeren keresztül jött egy üzenet, amiben Lizi arra kért, hogy segítsem őt az egy általa tervezett írásos önismereti feladat elvégzésében, azzal, hogy “időnként ráírok és kicsit noszogatom őt”. Úgy érzete erre a támogatásra lenne szüksége ahhoz, hogy valóban elvégezze az adott feladatot és ne halogassa el.
Átgondoltam, hogy számomra hogyan lenne időben megfogható ez a ’feladat’ és megírtam neki a Válaszomat:
„Szívesen rákérdezek 3 napon keresztül, hogy megcsináltad-e a feladatot, miden nap mondjuk este 6-kor, ha neked is megfelel.”
Ezt követő 3 napon miden nap írtam Lizinek Messenger-ben este 6-kor. Rövid üzeneteket váltottunk, amikben megköszönte hogy szóltam, és írta, hogy még tologatja a feladatot, akkora, amikor lesz ideje nyugodtan nekiállni.
A 3. nap leteltével azt éreztem, hogy nekem ez így nem túl jó érzés, mert stresszelek azon, hogy el ne felejtsek szólni neki, ezért megírtam neki, hogy:
„Hogyan tudnám őt másként támogatni, mert ezt a napi szinten levő ’kérdezgetős dolgot’ nem érzem magunkhoz illőnek.”
Ez alatt azt értettem, hogy ez így a mi korábbi spontán kapcsolódásainkhoz képest számomra nem komfortos. Ezt akkor nem részleteztem neki, és erről azóta azt gondolom, hogy célszerű lett volna jobban kibontanom a dolgot. Mindenesetre ő válaszolt, hogy:
„Rendben, ha nem érzed okénak, akkor semmiképpen se folytassuk.”
Aztán az elkövetkező napokban nem kerestük egymást…Éreztem, hogy valószínűleg lezárt az irányomba, de nem vettem magamra, gondoltam majd úgyis rendeződik minden és elmondja majd ha lesz megosztani valója.
Így is lett. Írt nekem egy emailt, amiben leírta, hogy mit élt meg, amikor azt írtam, hogy a kérdezgetős dolgot nem szeretném folytatni.
A régi minták újra átélése
Engedélyt kértem tőle, hogy pontosan közölhessem a sorait (és persze hogy ezt a cikket megjelentethessem) azért, hogy mindannyiunk számára látható legyen milyen ehhez hasonló belső monológok indulhatnak el bennünk is érzelmileg nehéz helyzetekben:
Idézek az e-mailből:
„Nos, nálam nyomógombot nyomott be, hogy miközben végre elmondtam mit szeretnék, mivel tudnál nekem segíteni, ez nem jött össze… Gondoltam most ezzel kell kezdenem valamit, hogy még sem kapok segítséget, hiába kértem és persze jöttek a gondolatok- nem vagyok elég fontos, nem vagyok elég jó, képtelen vagyok egyedül, nem igaz, hogy még mindig itt tartok, hát nem is csináltam meg, hisz az az ismerős válasz reakció, a halogatás.”
Erre aztán én válaszoltam neki, és pár email-váltásban megbeszéltünk mindent, és a dolgok kisimultak. Nyugodtan folytattuk tovább a havi közös munkát.
Mindenre FÉNY derül – avagy a java még csak most jött
Eljött a következő csoporttalálkozó alkalma, amin a párok (rajtunk kívül még 3 pár volt) beszámoltak a ’havi feladataikkal’ kapcsolatos egyéni és közös megéléseikről is.
Mi kezdtük a ’beszámolót’ Lizivel. Először én beszéltem, aztán ő és…és valahogy elértünk ahhoz, hogy elmeséltük a többieknek is ezt a történetet, amit nektek leírtam.
Igen ám, de volt 2 nagy különbség kettőnk emlékei között:
- Lizi nem emlékezett arra, hogy olvasta volna, amikor megígértem neki, hogy 3 napon keresztül este 6-kor írni fogok.
- És arra sem, hogy 3 napon keresztül írtam is neki (és habár kis rövid mondatokat, de ő válaszolt is rájuk)
Csak arra emlékezett, amikor 3 nap után megírtam neki, hogy „ezt a fajta kommunikációt nem érzem magunkhoz illőnek, és hogy mi más lenne neki támogatás ezen kívül.” Érzés szinten pedig arra, hogy ő ezt „elutasításként élte meg”.
Mégis, hogyan lehetséges az, hogy másra emlékeztünk?
A válasz nem pusztán annyi, hogy a memóriája kihagyott. Illetve pont e mögött a „memóriakihagyás mögött van a lényeg”.
Amikor kiderült, hogy másként emlékezünk, akkor meglepődtem, de elengedtem a helyzetet és javasoltam, hogy majd szünetben bogarásszuk át, hogy mi áll a chatben.
A FEL-IS-ME-RÉS
Szünetben Lizi elő is vette a telefonját (jó és vicces hangulatban voltunk), és elkezdte visszanézni az üzeneteket Messengerben. Lapozott, lapozott végül odaért ahhoz az időszakhoz, ahol ezekről a dolgokról volt szó.
És ott volt, minden. Az, amit ígértem neki és az is, hogy 3 napig minden nap írtam neki.
Wow…Lizi számára is látható módon, kétségtelenül ott volt. Ő is meglepődött...
Ahogy ott ültünk, nagyon mély együttérzést érzetem feléje. Örültem, hogy kiderült, hogy valóban írtam neki, emellett nem elégtételt vagy olyasmit éreztem „hogy igazam volt”, hanem SZERETETET.
Az a FELISMERÉS jött érzés szinten, hogy:
Azért nem emlékezett azokra a dolgokra, amiben a támogatásom fejeződött ki, mert azok kizárásával „tudott” megteremteni egy olyan helyzetet, amiben újra átélheti a benne levő fájdalmas mintákat.
Bizony…és magamra ismertem, és alapvetően nagyon sokunkra.
Lizi tudatosságának köszönhetjük, hogy az érzéseit később a nekem írt e-mailben, olyan tisztán megfogalmazta (ezek voltak a korábban félkövérrel kijelölt részek, amikre mondtam, hogy még visszautalok).
A tudatalattija a memória eszközével – azaz azzal, hogy kizárt belőle dolgokat – megoldotta, hogy azokat az érzéseket élhesse újra, amelyek mélyen valahol, valamikor rögzültek benne.
És azt is „megoldotta”, hogy a meglévő támogatást ne érzékelje, miközben megkapta.
Azért ez nem semmi.
FANTASZTIKUS.
Így teremtjük mindannyian a valóságunkat. Amit kizárunk belőle, azt akkor sem vesszük észre, ha éppen jelen van, mert a figyelmünket sokkal könnyebben megragadják azok a valóságmorzsák, amikhez kapcsolódva a megszokott érzéseket élhetjük át.
Ez az eset azért is annyira különleges, mert volt ’bizonyíték”. Az élet legtöbb helyzetében szubjektív vélemények és emlékek találkoznak, itt viszont voltak látható tények (az üzenetek a chatben), amelyek segítségével felszínre kerültek a tudat alatt működő folyamatokat.
A saját magamnak feltett kérdés
A felismerést követően, én is végig gondoltam, hogy: Miről gondolom azt, hogy hiányzik az életemből pedig valójában jelen van? Mi az, amit nem veszek észre, mert a HIÁNYON van a figyelmem és nem azon, amim VAN?
A válaszom, hogy a legfőbb hiány, aminek a megtapasztalását nagyon sokszor megteremtettem és van, hogy még teremtem az életemben annak érzése, hogy „Egyedül érzem magam és hiányzik az igazi Szeretet.”
Ez egy erős régi energia, időnként még most is felbukkan bennem. A hangsúly azon van, hogy időnként. Az évek alatt (főleg az elmúlt 3 év alatt) kirajzolódott számomra, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy újra és újra hasonló dolgokat élek át érzés szinten. Éppen én. Megéreztem, hogy a „szálak” és a „nyomok” egyértelműen hozzám vezetnek. (A Te szálaid pedig hozzád.)
Nekem tényleg tudatosan célszerű odafigyelnem erre, mert könnyen el tud indulni bennem a magány állapotának érzése.
A jelenbéli tudatosságom már lehetővé teszi, hogy lássam és érezzem: ez a gondolat csupán egy ILLÚZÓ.
Valójában szeretve vagyok folyamatosan, és sosem vagyok egyedül. Az emberek is szeretnek, de az a szeretet, amire itt gondolok, feltétel nélküli és Istentől jön, folyamatosan. 🙂
+ 1 fontos dolog
Szeretnék még egy fontos dolgot leírni ezzel kapcsolatosan:
Azt, hogy a szenvedéskörök, miatt nem ítélem meg sem magamat, sem másokat. Javaslom, hogy Te se tedd.
Egykor mindannyiunknak megvolt az „oka”, hogy azt higgyük, a világ a szerint működik, ahogy megtapasztaltunk. Ezzel a hittel pedig újrateremtettük a fájdalmat.
HIÁNY helyett arra fókuszálj, amid VAN
Amire a figyelmünket irányítjuk arra hangolódunk, és amire hangolódunk azt tapasztaljuk.
Ez a legszélsőségesebb esetekben is igaz. Dr. Edith Eva Eger magyar származású zsidó hölgy, aki 16 évesen került koncentrációs táborba Auschwitzba. Túlélte a megpróbáltatásokat és a háború után diszidált Amerikába. Most ott él, 91 éves, pszichológus és másoknak segít feldolgozni a traumáikat. Az életéről írt ’A döntés’ c. könyvében leírja, hogy a legnehezebb időkben is arra irányította a figyelmét, amije VOLT. Ráadásul, ha ez például egy kenyér volt, azt megosztotta másokkal is.
Ez tökéletes példa arra, hogy hogyan működik a Szeretet, ami tulajdonképpen egyenlő a bőségtudattal. És arra is példa, hogy a legmélyebb mélységben is megválaszthatjuk, hogy mire irányítjuk a figyelmünket.
Egy veremből is úgy lehet kikerülni, hogyha a fényt keressük, és abba az irányba kezdünk haladni, ahol a világosságot látjuk.
Tudatos változtatás ’Éles helyzetekben’
Én azt gondolom, hogy amikor “valós időben” észrevesszük, hogy éppen régi, ismétlődő, fájdalmas érzéseket élünk át, akkor lehetőségünk van megfigyelni önmagunkat kívülről, és akár már OTT és AKKOR tudatosan másra helyezni a figyelmünket.
Én volt, hogy miközben valakivel éppen indulatosan beszéltem, észrevettem, hogy megint a ’támogatás hiányának lemeze’ kapcsolt be bennem és szinte hallottam magam ‘kívülről’, ahogy beszélek.Aztán már annyira ‘erősen’ hallottam magam, hogy kizökkentem az indulattal teli állapotból, és hirtelen átkattant bennem valami. Nyugodtan elmondtam a másiknak, hogy mit érzek (és azt, hogy mi az, ami engem fájdalmasan érintett) és azt is, hogy sajnálom, hogy úgy beszéltem vele. Teljesen megnyugodtan, a ‘bónusz’ pedig az volt, hogy mivel az érzéseimet tisztán fejeztem ki, a másikhoz is ‘átért az üzenet’, együttérzett velem és szeretettel megölelt. 🙂
Inspiráló kérdések
Ha úgy érzed, hogy ez a téma megérint téged, akkor szeretnék gyakorlati inspirációt is adni, úgyhogy felteszek pár kérdést. Ha csak magadban válaszolsz szerintem már az is áthangoló, emellett szeretettel javaslom, hogy fogj egy papírt és írd le a válaszokat. Írás közben még jobban koncentrálódik a figyelem, és leírva látni mindazt, ami benned érzés szinten fut jó érzés, mert „kikerül a fejedből” és könnyebben ráláthatsz.
Tehát a kérdések:
Mik azok a legfőbb hiányok, amik átszövik a midennapjaidat és/vagy konfliktushelyzetekben jellemzően fájdalmasan érintenek?
Hiány, lehet például: az elismerés hiánya, meg nem értettség, tisztelet hiánya, szeret hiánya, támogatás hánya, lehet akár a pénz hiánya is stb.
Az, amit hiányolsz, biztos, hogy nincs jelen sehol az életedben?
Ez egy gondolajáték. Nagy nyitottság szükséges hozzá, és a saját valóságod feladása egy kis időre legalább. Valahol, egy rejtett kis zugban, egy ici-pici jelben esetleg a hiányolt dolog most is jelen van az életedben?
(Nem akarok spojlerezni, de nagyon jó érzés rájönni arra, hogy az, amiről azt hiszed „alaphangon” hogy nincs, mégis valamilyen más formában, mint ahogyan gondoltad jelen van. ?)
Helyezd a figyelmed arra, amid VAN, és azokra az érzésekre, dolgokra, helyzetekre, amiket szeretnél megtapasztalni. Számodra mik ezek?
Egészen konkrétan fogalmazd meg. Már csak azért is, mert Te tudod rá a válaszokat és nem más valaki. Mindent írhatsz, ami a szívedből jön, bármennyire is aprócska vagy éppen monumentális dolog.
Mindezt azért, mert:
Minél tartósabb a HIÁNY helyett az ÖRÖM-re való fókusz az életünkben, annál jobban érezzük magunkat.
Oké, hogy kijövünk egy kevésbé kellemes állapotból, de azt is célszerű átéreznünk, hogy „mi felé tartunk”.
Összefoglalás
Valami, vagy valaki próbálhat megjelenni az életünkben, de amíg a figyelmünket – ezzel együtt az energiánkat – arra fordítjuk, ami ’NINCS’, addig nem tudjuk meglátni azt, ami ’VAN’.
Még akkor sem, ha már a közvetlen közelünkben van. Ez pedig egyenlő azzal, hogy nem tesszük a valóságunk részévé, ezáltal számukra az a ‘dolog’ valóban nem is létezik.
Az átállás egy régi, ismert mintáról (még akkor is, ha szenvedést teremt) egy új, örömteli (sokszor ismeretlennek tűnő) mintára számomra is tudatos jelenlétet és választást igényel. Nem is kell messzire mennem, ezt ma is átéltem. Betegségtudatról (azaz az egészség hiányáról) váltottam Egészségtudatra. Teljesen más érzés így létezni…
Lizi rámutatott arra, hogyan is működik a valóságunk teremtésének folyamata, és ezáltal arra is, hogy a választásaink révén ténylegesen és érezhetően új megtapasztalásokat teremthetünk.
Nagyon hálás vagyok neki ezért, és hogy ismételten arra fordíthatom a figyelmemet, amim VAN. Olyan jó 🙂
Szeretettel köszönöm:
Ha úgy érzed, hogy tetszett, amit olvastál, akkor nagyon örülök neki, ha kedveled vagy esetleg megosztod.
